Antikvár ritkaságot, egy negyvenes évek végén kiadott kis fűzetkét lapozgatok. Tenyérben elfér, mégis benne van a fél mozivilág. 1948-ban járunk. Július 22-e van, csütörtök. Valami rejtélyes oknál fogva akkor is,
mint mostanság, az volt a mozik műsorváltási napja. Különös hetek ezek. Rövidesen véget ér az a nem paradicsomi, mégis valamiféle demokráciát sejtető állapot, amikor a legnagyobb politikai pártoknak saját
filmgyártó cégük és saját mozijaik voltak a
fővárosban. 1948 augusztusában államosítják az egész filmes szakmát. De ezen az utolsó nyáron még mozidemokrácia van. Húsz filmet hirdet a lapozgató füzetecske, és 23 mozi neve szerepel a kínálatban, ahol
meg lehet tekinteni őket – 50 százalékos
jegyvásárlási kedvezménnyel.
A 23 név többsége ma már történelem.
Mindössze két olyan hely van köztük, ahol
azóta is és ugyanazon a néven filmeket vetí-
tenek: a Corvin és az Uránia. Moziként mű-
ködik ma is, csak más néven a Fórum (Puskin), és visszakapta egykori nevét a Lloyd,
mely sokáig Duna néven szerepelt a felsorolásokban. Ugyancsak vetítenek – s nem
is akármiket – például a lelkes mozis tulajdonosáról elnevezett Décsiben (Művész),
mozi még ma is a Savoy (Vörösmarty) és
az Elit (amely levetette a nem sokáig viselt
Szindbád elnevezést).
Mellesleg politikatudományi disszertáció tárgya lehetne, miért keresztelték át a múlt század negyvenes éveiben nálunk két ízben is a mozikat? Hadat üzentünk az
angolszász hatalmaknak 1941-ben – nosza eltűntették az összes amerikás elnevezést: Szittya lett a Cityből, Turán az Edisonból és Attila a Roxyból (amely nem más, mint a most végleg bezárt és eladott Honvéd-Európa). Aztán az új éra eljövetelekor keresztelő helyett névadó ünnepségeket tartottak: Bányász, Szikra, Tanács, Bástya – a kommunista kánon új titulusai. Aki követni tudja a váltások történelmi forgószelét, s főként a miértjeit, valóban doktori fokozatot érdemel. Aztán vannak olyan helyek, ahonnét nem száműzték egészen a kultúrát. Az Ady mozi helyén (hosszú filmmúzeumi kitérő után) ma a Belvárosi Színház működik, a Corso nem más, mint a Pesti Színház játszóhelye.
A Scala (Szikra) változatos kulturális vállalkozások bérleménye, a Bethlen mozi pedig egy táncszínházé.
Sorolhatjuk a végleg megszűnteket. A Royal Apolló megint bálterem lett, legújabb állapotáról a Kaméleon című magyar film egyik jelenetsorából szerezhetünk friss információkat. A Városi Színház egykori hatalmas
vásznán, kétezres befogadóképességű nézőterén sem néz már senki nemhogy operákat (mint Erkel Színház-korában), de nagy közönségsikerű filmeket sem. Az Átrium műemléki belső tere Csipkerózsika-álomban
porosodik: nem kell a befektetőknek, mert védettsége miatt tilos átalakítani az egykoron Május 1 névre hallgató, a filmszínház kitüntető címére valóban méltó, impozáns terepét.
Hol van már a Capitol? A Keleti pályaudvar tőszomszédságában állott, ahol manapság a folyton áthelyezett Baross Gábor-szobor, és a második világháború után tűnt el véglegesen. A Kamara helyén, a Dohány utca 42-44-es számú telken, színházak játszottak (Blaha Lujza néven például), s Rátonyi Róbert hadarta „az ipafai papnak fapipája van” kezdetű, nyelvgyötrő mondókát egy suta operettben. A Hungária-fürdő melletti telken ma egy szálloda emelkedik.
Folytathatnám, de unná az olvasó a szomorkodó mozileltárt. Nézzük inkább a filmeket. Mit vetítettek az államosítás előtti hetekben? Klasszikusnak számítható ma már a dán Nexő regényéből forgatott Szürke fény,
a később az ötvenes években agyonjátszott szovjet mesefilm, a Kővirág, a műsorrendről nemsokára lekerülő Modern Pimpernel, melynek főszereplője, Leslie Howard ekkor már nem élt. Utoljára még lehetett látni egy
híres Cronin-regény (Ezt látják a csillagok) filmváltozatát, amit a következő esztendőben, a Rákosi-terror premierje idején már biztosan nem. Pierre Brasseur szerelmes hőst alakít (Még öt perc az élet), egy másik francia darabban pedig a konok pillantású Madelaine Sologne tekintete vádol minket, Michel Simon oldalán a Lehull az álarc háborús drámájában.
Miről is szólhattak az 1945 után forgatott filmek, ha nem a világégés rémségeiről? Már érezhető a szovjet filmdömping előszele. Sorolom a további címeket: Ezerarcú hős, Fiúk a gáton, Kis csavargó, Akiket nem lehet leigázni, Mandzsu bestiák. Már ezek is sokat elárulnak, mire számíthatott a nagyérdemű a gyöngyvászon előtt. Kémsztorik, népellenségek, diverzánsok, szabotőrök – a szokásos sematizmus, melynek futószalag-termelésébe
hamarosan belépünk mi is, legjobb rendezőink végzik majd a politikai segédmunkát. Na és ott van még a Lenin októbere, és az elmaradhatatlan Eskü Joszif Visszarionoviccsal,azaz Sztálinnal a főszerepben. A generaliszszimusz többszöri alakítója, a grúz színész, Mihail Gelovani ezzel a kétes szereppel írta be nevét a  filmes krónikákba. A holnapért élni kell – ez az egyik, akkor még vetített amerikai film címe. Orson Welles,
a modern film James Joyce-a, a filmes elbeszélő-technikát feldúló, újraalakító, pufók zseni játssza benne a főszerepet. Aztán nemsokára lehúzzák nálunk a rolót. Nemhogy utazni, de még a mozgóképek által kitekinteni sem hagynak majd a zord ötvenes években. Valaki azonban több mint fél évszázadon át megőrizte ezt a megbarnult papirosú túlélőt, a kis lapozgatót. Hála legyen érte!

Kelecsényi László