A 2016-os könyvhét újdonsága Gál Mihálynak a pártvezetők zártkörű vetítéseiről szóló összeállítása, a Péntekre javasoljuk. Vajon mi derül ki az országot irányító „elvtársak” film­ ízléséről?

Mennyiben folytatása ez a könyv A vetítést vita követte című tavaly megjelent műnek?
Mindkét kötet a Kádár-korszak film forgalmazás-történetéhez kapcsolódik, kivitelük is hasonló, az új mégsem tekinthető hagyományos értelemben folytatásnak. Míg a tavalyi afféle olvasókönyv, ez sokkal inkább tényközlés: a bevezető tanulmány bemutatja az úgynevezett kormányvetítések mechanizmusát, majd kronologikus és ábécé­ rendben is áttekinthető a program, a mellékletek pedig további érdekességeket tartalmaznak.
Ebben a munkában talán több a száraz adat, de szükséges volt ezeket a maguk teljességében közzétenni ahhoz, hogy igazolják a bevezetés következtetéseit. Egyik rész sem működne a má­sik nélkül. Ami azonosság, hogy
a két könyv egyaránt a tisztázást, a legendák eloszlatását szolgálja. Úgy vélem, a Kádár-rendszernek éppen elég sara van ahhoz, hogy ne kelljen még hazudozni is róla.

Milyen alapon válogatták a pártvetítésre kerülő filmeket?

A Filmfőigazgatóság minden hétre két-három címből álló javaslatot állított össze, amelyhez tartalmi ismertetőt is készítettek; ebből választották ki a pénteki filmet. A szempont kizáró­lag a szórakoztatás volt: csaknem nyolcvan százalékban kommersz mozik peregtek a Báthory utcai vásznon. A katalógusrészt átlapozva politikailag vagy filmtörténetileg fontos alkotásokkal csak elvétve találkozhatunk.

Néztek-e magyar filmeket az „elvtársak”?
A pénteki vetítéseken nagyon keveset, alig húsz cím található a gépészek által vezetett füzetben, amely a kötet kiindulópontja volt, s azok is inkább a könnyű darabok közül kerültek ki.
Hogy mennyire csal évtizedek távlatából az emlékezet, vagy mennyire másképp akarja valaki felidézni a múltat, igazolja, hogy Papp Sándor, a korszak egyik filmfőigazgatója biztos volt abban, Kádárék néztek hazai alkotásokat is péntekenként, míg Pozsgay Imre szerint — aki kulturális miniszteri megbízatása idején a házigazda szerepét
töltötte be a vetítéseken — az első titkár kikötötte, nem akar magyar filmet látni. Ezért fontosak az írásos  dokumentumok, amelyek segítségével legalábbis megközelíthető az igazság bizonyos kérdésekben.

Miként került elő az említett füzet?
A füzetről először épp a 168 Óra hasábjain tett említést Veress József öt évvel ezelőtt. A Mokép akkori igazgatója, Gulyás Balázs azzal a méretes hazugsággal kürtölte tele a médiát, hogy megtalálták Kádár János titkos
filmarchívumát a cég kőbányai raktárában. Az a példány, amelyből dolgoztam, Gombár József másolata; ehhez Szűcs Gyula, a Kádár-vetítések első gépésze ré­vén jutott hozzá. Nem sokkal a Filmátvételi Bizottság tevékenységét tárgyaló kötetem megjelenése után kaptam kézhez tőle.
Szerencsére a korábbi kötet lektorát, Dimitrov Sándort és a borító karikatúráját készítő Pápai Gábort is meg tudtam nyerni az ismételt közös munkára.

Mennyire befolyásolta a filmek sorsát, hogy Kádáréknak tetszett-e?
Nem sikerült közvetlen összefüggést kimutatnom a kormányvetítések és egy-egy film letiltása
vagy parkoltatása között. A magam részéről nem hiszem, hogy a nómenklatúra kézi vezérléssel beavatkozott volna a filmforgalmazásba a pénteki mozizást kö­vetően. Az ilyen kényes feladatokra megfelelő emberek álltak
rendelkezésre, akik a hierarchiá­ban lejjebb elhelyezkedve, afféle „magánszorgalmú kutyákként”
elvégezték helyettük ezt a munkát, sokszor túlbuzogva. Sajná­latos, hogy az egykori Pannónia
Filmstúdió szinkronrészlegének irattári anyaga nem található meg a levéltárban, talán az is elképzelhető, hogy megsemmisült, így a Filmfőigazgatóság vagy a Mokép vágási, szövegmó­dosítási kéréseiről alig bukkant
elő dokumentum, pedig a föllelt morzsák alapján úgy tűnik, érdekes volna feltárni ezt a területet is.

Kik járhattak ezekre a vetí­tésekre?
Elsősorban a Politikai Bizottság tagjai kaptak meghívást. Bár kormányvetítéseknek nevezték
a programot, kormánytagokkal alig találkozhatunk a vendéglistán. A hetvenes évek második felétől a korszak végéig elő­re nyomott íveken vezették a névsort a Filmfőigazgatóságon. A meghívandók köre folyton
változott, Kádár mellett csupán Aczél György volt biztos pont huszonhárom éven át.
A rendszerváltás közeledtével aztán egyre kevésbé számított eseménynek a pénteki vetítéssorozat. Nincs nyoma annak, hogy az akkoriban előtérbe kerülő Csehák Judit vagy Németh Miklós valaha is részt vett volna a filmbemutatókon. Az utolsó hónapokban már csak egy-két ember ült a nézőtéren.

Kádár felesége milyen szerepet töltött be férje mellett? Befolyásolhatta a véleményét?
Kádár mellett ült ezeken a vetítéseken, miként Aczél György házastársa vagy esetenként Pozsgayé ugyancsak megjelent. De tekintve, hogy a program a kikapcsolódásukat szolgálta, meglátásom szerint nem nagyon
fordult elő a vélemények ütköztetése. Megnézték a filmet, ettek a parizeres zsömléből, belenyaltak a Lánchíd vagy Ararat konyakba — ebben sincs egyetértés, hogy melyiket fogyasztották, s milyen mértékben —, aztán
mindenki ment a dolgára.

Milyen tanulsággal szolgálhat ennek az anyagnak a napvilágra kerülése?
A legnagyobb tanulság számomra az, hogy a legendákkal ellentétben tiltott gyümölcsöket, csemegéket nemigen találhatunk a vetített filmek listájában.
A választékot tekintve a „vezetőelvtársak” nem voltak kiváltsá­gos helyzetben az átlagnézőhöz képest. Általánosságban is elmondható, hogy a Kádár-korszak legfelső hatalmi elitjének hirdetett eszméi és életmódja
között nem tátongott akkora szakadék, mint amekkorára az azóta eltelt évtizedek irányítóinak esetében rácsodálkozhatunk.

Kelecsényi László